Egy királylány elvarázsolt szerelme I rész.

 

Hol volt, hol nem volt, de az biztos, hogy igaz volt. Még a Nagyotmondó nagyapám – akinek a becsületes neve Nagyotmondó Gáspár – mesélte ezt a történetet, mikor gyermek voltam, olyan nyolc éves forma. Minden este lefekvéskor, mikor a cigánykaraván nyugovóra tért, nagyapám mindenféle történetet mesélt nekem, hogy elaludjak. Na, de egyszer egy olyan történetet kezdett mesélni, ami nagyon érdekelt, mert a nagyapám azt is mondta, hogy akkortájt történt az eset, amikor ő ennyi esztendős fiúcska volt, mint most én.

Történt, hogy a barangolásuk alatt mindenféle országba, különböző királyságokba vetődtek. Egyszer egy gazdag országba értek, mely nem volt nagy, de annál gazdagabb, mert ott még csak szegény ember sem lakott. Nagyon jó királya és királynéja volt az országnak. A királyt úgy hívták, hogy Ágoston király, a feleségét, a királynét meg úgy, hogy Eszmeralda királyné. Volt nekik egy gyönyörűséges leányuk, akit pedig úgy neveztek, hogy Heléna hercegkisasszony, de mindenki csak úgy nevezte, Heléna királylány.

A királylány gyönyörű volt, arca sima és hófehér, mint a márvány, a szeme csillogóan csodálatos kék színű, ajkai cseresznyepirosan ékesítették arcát, a haja aranysárga, hullámos és a derekáig ért, de a természete nagyon szertelen, pajkos és vidám volt, és nagyon sokat nevetett, ezért szerette is őt az egész palota népe, meg a városi emberek mind. Ahol ő megjelent, csak vidámság volt és szeretet, mert szeretett minden élőlényt, lehetett ember, vagy állat.

A királylánynak volt egy kedvenc lova, Picipej, melynek hátán gyakran kilovagolt a határba, a régi várromokhoz a várostól elég messze. Nagyon szeretett ott lenni, mert imádta a csendet, és az azt megtörő madarak és tücskök hangját, szerette a fákat, bokrokat, állatkákat. Eltöltött néhány órát így csendben, magányosan, majd hazament a Pazar palotába a szüleihez.

A palotában lakott a király varázslója, de azt az embert valahogy sohasem tudta megszeretni, pedig a varázsló nagyon kedves és nyájas volt hozzá, de ezt a közeledést mindig is hamisnak érezte, titokzatosnak, és még talán gonosznak is. Nagyon nem kedvelte a vele való találkozásokat, mert olyankor a hideg is kirázta a látványától.

A neve sem volt éppen bizalomgerjesztő, mert úgy hívták, hogy Varangy, mint a békát, de olyan csúf is volt. Szegény édesanyja, mikor megszülte, bizonyára csak ez a név jutott róla eszébe, mert a szája olyan széles volt, hogy majdnem az egész arcát keresztbe érte, szemei meg valóban olyan kidülledtek voltak, mint a varangyos békának, a bőre meg olyan sárgás-zöldes, csak éppen nem volt nyálkás. Hát, ezért nem szerette a királylányka ezt az ember formájú lényt, mert még olyan kicsi is volt, mint egy hat éves gyerek, de tekintete tele volt gonoszsággal és sejtelmes varázslattal, hát a Jóisten alapos gúnyt űzött vele, hogy ilyen külsőt szánt neki.

A király viszont épp azért kedvelte, mert nem tudta eldönteni, hogy ember-e avagy állat, de az elméje kiváló, szó, ami szó, ezért a király gyakran hívatta, hogy tanácsot kérjen tőle. Varangy pedig mindig jókat mondott, ezért mindig bőséges jutalmakat kapott a királytól. Mivel már régóta szolgálta a királyt, így Varangy vagyona hatalmassá nőtt, már majdnem több aranya volt, mint a királyi kincstárnak.

Az este a királyi pár a vacsoránál arról beszélgetett a királylány füle hallatára, hogy a királylány épp betöltötte a tizennyolcadik életévét, ezért a törvények szerint férjhez kell mennie egy esztendőn belül. A királylány megrémült a hír hallatán, s azonnal a szobájába sietett, mit sietett, zokogva rohant! A király nem tudta, mire vélje a lánya viselkedését, hiszen ő arra számított, hogy a sok kérő, a sok bál majd tetszeni fog a leányának. A királyné felállt az asztaltól, és így szólt:

–       Majd én utána megyek, és elmondom neki a királylányok kötelező etikettjét, melyet be kell tartani.

A királylány az ágyán hason fekve zokogott, csak úgy ruhástól. Nagyon elkeserítette a dolog, hogy mások mondják meg, mikor kell férjhez mennie. Anyja benyitott az ajtón, s látván leánya nagy szomorúságát, azonnal kifordult a szobából, hagyta, hogy lánya kisírja magát, megnyugodjon, gondolta, majd holnap megbeszélik a királyleányi kötelezettségeket.

A királylány egész éjszaka sírt, és alig tudta összeszedni magát a reggelihez. Nagy nehezen elkészült, és időre lement az étkezőterembe. Szülei már ott ültek, várták a leánykájukat, és mikor ő is helyet foglalt, a szolgák máris elkezdték hordani a reggelit az asztalra. A királylány tisztelettudóan jó étvágyat kívánt szüleinek, s azok viszont. A királyné kissé bátortalanul kérdezte meg a leányát:

–       Jól aludtál, kislányom?

–       Nem édesanyám, nem aludtam jól, inkább azt mondanám, hogy egy fikarcnyit sem aludtam a tegnap esti kijelentésük miatt. Mi az, hogy apám keres nekem férjet, s nem az én szívem?

–       Meglásd leányom, daliás férjet szánok neked, egy igazi herceget, mégpedig a szomszédos király fiát – szólott a király is a beszélgetésbe.

–       De én akkor sem akarom! Én olyan férjet szeretnék, akit a szívem szeret, s ha ránézek, megremeg a testem, s a lelkem repdes örömében! Hát ez az, amit én szeretnék, apám.

Ezzel a királylány felugrott az asztaltól, felment a szobájába, lovagló öltözéket vett magára, majd nagy sebtében leszaladt az istállóba, és szólt a lovászfiúnak, hogy nyergelje fel Picipejt, mert kilovagol. Ahogy felnyergelték a lovát, azonnal nyeregbe pattant, s mint a szélvész, kivágtatott a palotából egyenesen a romos várhoz, hogy elgondolkodjon a dolgokon. Ezt látta Varangy is, és máris utána eredt, hogy kilesse, hova jár a királylány.

                   

A királylány nagyon szomorú volt, amiért ilyen döntést hozott apja. Leült egy hatalmas fa tövébe, s csendesen sírdogálni kezdett.

–       Hallod-e te kislány, ez a fa az én helyem, itt én szoktam pihenni lovaglás közben!

A királylány ijedtében hirtelen felugrott, s kereste a helyet, ahonnét a hang jött. Meg is lelte azt, hát a fáról szólította meg egy ifjú.

–       Ez a hely a te helyed lenne? – kérdezte Heléna.

–       Igen! – válaszolt az ifjú.

–       Nem látom a nevedet a fába vésve, pedig szinte minden nap itt pihenek! Hogy-hogy eddig még nem láttalak? – vágott vissza Heléna.

–       Látom, a nyelved jól felvágták, hogy feleselj! Ha csak ez kell, belevésem én nyomban!

Erre az ifjú leugrott a fáról, s belevéste a nevét a fába: Henrik. A királylánynak nagyon megtetszett az ifjú talpraesettsége, és megkérdezte tőle, tudja-e, hogy ő kicsoda.

–       Hát hogyne tudnám! Te egy nagyszájú fehércseléd lehetsz, bár a ruhád úri hölgyre utal.

A királylánynak egyre inkább tetszeni kezdett az ifjú, akinek már a nevét is tudja, mert ő véste a fába. De nem hagyta magát ő sem.

–       Látom, látom, te pedig egy lovászfiú lehetsz, bár a ruhád úri viselet.

Az ifjú csak most nézte meg igazán a leányka arcát, s szíve oly hevesen kezdett kalimpálni, hogy attól félt, a lányka észreveszi a mellényén keresztül. Még a szava is elakadt a látványtól, s már tudta, hogy csak ő, és senki más nem lehet a felesége. Ez afféle szerelem első látásra. A királylány bemutatkozott az ifjúnak, s elárulta, hogy ő a király leánya. Nagyon elpirult miközben beszélt az ifjúhoz. Az ifjú ezt bizony észre is vette, de nem árulta el, mert azonnal tudta, hogy a királylány számára ő sem közömbös.

–       Hadd mutatkozzak be! – szólt az ifjú – Henriknek hívnak, tényleg lovászfiú vagyok, a szomszéd király lovásza, s néha kilovagolok a király lovával, hogy megjárassam. Téged pedig Helénának hívnak, ha nem tévedek.

–       Nem, nem tévedtél, tényleg Heléna a nevem, s én Ágoston király leánya vagyok.

Az ifjú Henrik tisztelettudóan meghajolt, majd kezet csókolt a királylánynak, aki úgy elpirult, hogy még a lába ujja is piros lett.

–       Na, most, hogy így összeismerkedtünk, üljünk le mindketten a fa árnyékába – mondotta Henrik.

–       De hát én nem ülhetek ide, hiszen ez a te fád, még a nevedet is belevésted! – szólt a királylány.

                                

–       Hát, ha csak ez a baj, belevésem én a te nevedet is, és máris mindkettőnké lesz a fa.

Henrik nem is habozott soká, azonnal felugrott, és már véste is a számára oly kedves nevet a fa kérgébe. Amint elkészült, szólt a királylánynak:

–       Na, mától a tiéd is ez a fa, s ettől fogva bármikor ideülhetsz, amikor csak akarsz.

–       A fa a mi királyságunkban van, így hát csak én adhatok neked engedélyt arra, hogy itt pihengess alatta. De én is megengedem, hogy ide ülj mellém.

Szépen letelepedtek egymás mellé, s beszélgetésbe elegyedtek. Henrik megkérdezte a királylánytól, hogy miért sírdogált oly keservesen az imént. A királylány elpanaszolta a vele történteket, hogy az apja, a király milyen döntést hozott az ő beleegyezése nélkül.

–       Nagyon helyes, hogy csak ahhoz mégy feleségül, akit szeretsz. Én sem vennék el olyan lányt, akit a szüleim választanak számomra.

–       A szüleid mivel foglalkoznak? – kérdezte Heléna Henriket.

–       Az én szüleim..., hát azok tulajdonképpen…, hát azok a király udvarában élnek, és szolgálnak.

–       S miféle szolgálatot teljesítenek? – kérdezte ismét Heléna.

–       Hát az édesanyám a király tanácsadója, az édesapám pedig a királynét szolgálja – válaszolta zavartan Henrik.

–       Érdekes ez a fura foglalkozás, fordítva jobban el tudnám képzelni – válaszolt Heléna.

–       De hagyjuk is már ezt a családi ki kicsodát! Beszélgessünk másról, például mirólunk! – terelte a szót Henrik.

Ekkor egymás szemébe néztek, mindkettőjükön forró bizsergés szaladt át, és úgy érezték, hogy most jött el az ideje az első csóknak. Ajkuk lassan összeért, s úgy összeolvadtak mintha sohasem akarnának szétválni.

De ezt a csókot más is látta, mégpedig Varangy, aki idáig követte a királylányt, mert ő is nagyon szerelmes volt a királylányba, csak ezt senki sem tudta. A csók láttán tekintete gonosz lett, kidülledt szemei vérben forogtak, s közben ezt mormolta magában:

–       Várjál csak ifjú, megtanítalak én egy s másra a hátralévő életedben! Úgy megbüntetlek vétkedért, hogy amíg élsz, bánni fogod ezt a csókot! A varázslatomnak senki sem tud ellenállni, s eddig még senki sem tudta megtörni őket! – még a nyála is fröcsögött a nagy fogadkozásba.

A fiatalok oly heves és hosszantartó csókcsatát vívtak, hogy észre sem vették, hogy elszaladt az idő. A királylány eszmélt először:

–       Jaj, jaj! Már későre jár, s ha nem megyek haza időben, apám kerestetni fog a testőrséggel. Ezért bocsáss meg, de indulnom kell.

–       Holnap kilovagolsz ide, a kettőnk fájához? – kérdezte Henrik.

–       Igen, holnap ebéd után kilovagolok, mint mindig – válaszolt Heléna. – De te is itt legyél ám! – tette hozzá már lóhátról, s ezzel elvágtatott.

Ahogy a királylány elvágtatott, Henrik elővette bicskáját, s vadul faragni kezdett a fatörzsbe. A két név köré egy szívet faragott, majd éppen indulni akart, amikor Varangy előlépett rejtekéből, s így szólt:

–       Te ifjú, láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam, de ez nekem egy cseppet sincs ínyemre. Ezután ne gyere ki a nagy fához, s ne találkozz a királylánnyal!

–       Ki vagy te, rút törpe, hogy te csak úgy kérjél tőlem bármit is?!

–       Én nem kérem, hanem parancsolom! – csattant fel Varangy.

–       Még hogy parancsolod?! Tudod te, ki vagyok én?

–       Hogyne tudnám, a szomszéd király egyetlen gyermeke, a trón várományosa, Henrik herceg.

–       Úgy, szóval ismersz, és mégis parancsolgatni merészelsz? Honnét ez a nagy bátorság, te hüllőnek látszó csúf törpe?

–       A bátorságom nem bátorság, hanem tudás és hatalom! Olyan hatalom van a birtokomban, amilyet te, egyszerű ember, el sem tudsz képzelni. Én a nagyhatalmú Varangy, varázsló vagyok, s azt teszek veled, amit csak akarok.

–       Hát, a neved az találó, de hogy varázsló lennél, azt azért nehezen tudom elképzelni – kacagott kissé gúnyosan Henrik.

Ekkor Varangy megperdült a saját tengelye körül, s ez mormolta:

–       Te, mindenható gonosz, tedd, amire kérlek, ezt az ifjút, Henrik herceget, változtasd állattá, ezután medveként élje az életét!

Henrik herceg egy szempillantás alatt medve lett, a gondolkodása ugyan megmaradt emberinek, az érzései is, sőt még írni is tudott, csak épp beszélni nem. Nagyon megijedt, s azonnal könyörgőre fogta tekintetét, hogy ne tegye ezt vele a varázsló. Varangy értette, amit Henrik kért tőle, de azt mondta:

–       Mindaddig medve maradsz, míg valaki szerelemmel át nem ölel. De az is lehet, hogy a vadászok kilőnek, s amikor meghalsz, akkor törik meg a varázslat, visszaváltozol emberré, de akkor már mindegy lesz, csak halott herceg leszel.

Ekkor a medve hatalmas haragra gerjedt, és a hátsó két lábára állva, vad üvöltéssel elindult Varangy irányába. De Varangy így szólt:

–       Még egy lépés, és azonnal egérré varázsollak!

Ekkor Henrik, a medve, lassan leereszkedett a földre, és bánatos nyüszítésbe kezdett. Miután elfáradt, mély álomba szenderült, s csodálatos szerelméről, Helénáról álmodott. Álmában még ő is herceg volt, s egyfolytában csak csókolgatta Helénát. Amikor felébredt, azt hitte, hogy csak álmodott, de sajnos nem, valóban medvévé változott. Nagyon elkeseredett, s bánatában világgá ment.

Na, nem volt az olyan messze, mert alig tett meg néhány mérföldet, hatalmas nagy folyó állta az útját, neki is hasalt, hogy igyon a friss vízből, mikor halk gyermeksírásra lett figyelmes, de nem az erdő felől, hanem a folyó felől. Ekkor a két hátulsó lábára állt, s úgy kémlelte a vizet. Egyszer csak megpillantott egy fiúcskát, amint egy farönkbe kapaszkodva kiabált segítségért. Neki sem kellett több, úgy vetette bele magát a vízbe, mint aki elfelejtette, hogy ő már medve, de rájött, hogy remekül úszik. Ahogy úszott a gyermek felé, látta ám, hogy a túlsó parton cigányok táboroztak, s már jajveszékelnek, hogy nem elég, hogy szegény Gazsi a vízbe esett, még egy medve is feni rá a fogát rá!

Gazsi édesanyja imára fonta kezeit, letérdelt, s úgy kérte az urat, hogy segítsen az ő gyermekén. A kis Gazsi édesapja és a karaván többi tagja megpróbálta távol tartani a medvét a gyermektől, hatalmas köveket, meg kemény hantokat dobáltak a medve irányába, de az csak úszott a gyermek felé. Ahogy Henrik odaért a fiúcskához, megfordult, s mintha azt mondta volna neki, ugorj a hátamra, s én partra viszlek.

A fiúcska nem ijedt meg a hatalmas medve láttán, mert látta rajta, hogy segíteni jött, azonnal elkapta a medve bundáját, s máris a hátán termett. A parton álló cigányok csak ámuldoztak, és hálálkodtak az úrnak a csodáért. A folyónak ugyan nem volt erős a sodrása, de azért szemben úszni a folyammal akkor sem egyszerű. Henrik nagy fáradtan végre elérte a partot a hátán a fiúcskával, aki nem kiabált, mióta a medve hátán lovagolt.

A partra érve a fiúcska le sem akart szállni a hátáról, így hát Henrik elindult a jajveszékelő cigányok felé. A cigányok egy kissé hátrébb léptek, s hosszú botokat fogtak védekezésül, ha a medve, támadásba lendülne. Csak az édesanyja szaladt a medveháton lovagló gyermekért, majd a gyermekét leemelve, őt magához szorítva megsimogatta a félelmetes medve arcát, s csak ennyit mondott:

–       Köszönöm neked a gyermekem! – majd hatalmas könnyeket ejtve leült a gyermekét megmentő állat mellé.

Ekkor Henrik érezte, hogy biztonságban van, összerogyott a fáradtságtól, s azonnal elaludt. A cigányok meglepődtek a medve tettén, mert ilyet még nem láttak. Minden férfi leeresztette a kihegyezett hosszú karót, mert látták, hogy ettől a medvétől nem kell félni. Az asszony s gyermeke még sokáig ott üldögéltek a megmentő medve mellett, hallgatva annak hangos szuszogását. Aztán esteledni kezdett, így hát magára hagyták a mélyen alvó medvét, s visszatértek a cigányok táborába. A férfiak néha-néha meglesték a medvét, hogy ott van-e és alszik-e még.

Egyszer Henrik felébredt, körülnézett, s látta, hogy nem messze tőle tűz világít a cigányok táborában. Összeszedte minden erejét, elindult a tűz felé, hogy felmelegedjék, mert a hideg víz kissé lehűtötte az egyébként hatalmas testét. Ahogy a tábortűzhöz ért, a cigányok meg sem ijedtek már tőle. Henrik, a medve lekucorodott a tűz mellé, hogy magába szívjon egy kis melegséget, s hamar el is aludt.

Másnap reggel a cigánytábor ébredezni kezdett, és csodálkozva látták, hogy a medve ott alszik a még parázsló tűz mellett. A fiúcska, akit Henrik megmentett, rögvest odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát, s kissé pöszén ezt mondta a medvének:

–       Kedves mackóka, mától az én mackókám vagy, és mától vigyázunk egymásra!

Henrik kinyitotta a szemét, s hatalmas nyelvével képen nyalta a fiút. Látva ezt a cigányok vajdája, szólt a fiúnak, hogy nevezze el a medvéjét, mert mától a cigánykaraván tagja lesz a medve. A fiúcska gondolkodás nélkül rávágta:

–       Legyen a medve neve Gáspár!

–       Jó, legyen Gáspár.

Henrik értette az emberi beszédet, csak beszélni nem tudott, ezért felugrott, s a homokba kezdett írni.

–       Mi ez a macskakaparás, vagy bocsánat medvekaparás?! Asszony, gyere, olvasd, hisz csak te tudsz olvasni!

A gyermek édesanyja, a vajda felesége nagyot nevetett a medve írásán. Mert a medve azt írta, hogy az ő becsületes neve Henrik, és szeretné, ha így hívnák. A cigányok nagyot nevettek a név hallatán, mert a királyukat is így hívják.

–       Ez a medve tud írni? Hát ez nagyon sukár! Vagyis Henrik, te tudsz írni?

Henrik bólogatott, hogy helyeseljen.

–       Akkor írjál valami mást is! – mondta a vajda Henriknek.

Henrik megint nekilátott az írásnak. Az asszony megint csak nevetett, hogy milyen okos ez a medve.

–       Azt írta Henrik, hogy máskor jobban vigyázzunk a gyermekünkre, mert nem szívesen ugrándozik a hideg vízbe.

Az egész cigánynép hatalmasat nevetett a hallottakon, s a vajda már ki is ötlötte, hogy a következő faluban bemutatják a medve tudását, na persze nem ingyen, hanem némi ételért, tyúkokért, libákért, kacsákért. A vajda dörzsölte a tenyerét, hogy micsoda szerencse érte a táborát. Mától fogva nem kell majd éhezniük, s talán majd tudnak állatokat is cserélni. Szólt a karavánnak, hogy pakoljanak, és következő faluszélen fognak tábort verni, mert a faluban nem táborozhatnak, ezt a törvényt a király hozta már nagyon régen, de nem bánták, mert nekik így is jó volt.

A karaván elindult a reményteljes jövő felé. Henrik a karaván végén lépkedett, hátán a fiúcskával. Számára nem volt megerőltető a fiúcska cipelése, mert Gazsi nagyon kicsi és könnyű volt. Henrik nagy bánata közepette örült egy kicsit, hogy még így, medve alakjában is talált olyan embereket, akik befogadták, és még szerették is. De Helénáját nem tudta feledni, s esténként mikor aludt, gyakran álmodott találkozásuk napjáról.

Ebben az időben Heléna királylány ismét kilovagolt a nagy fához, és azonnal észrevette, hogy egy szív van a két név köré vésve. A szíve egyre hevesebben vert, mert már alig várta, hogy szerelme eljöjjön a titkos találkára. Várt, csak várt, s egyre jobban elszomorodott, mert az ifjú Henrik nem jött a megbeszélt időre. Ezért szomorúan hazaporoszkált Picipej hátán, még a lova is érezte, hogy nagy az ő gazdájának bánata.

Heléna nem tudta, mire vélje, hogy miért nem jött el Henrik a találkozóra. Ahogy hazaért, még csak nem is evett, hanem egyből a szobájába ment, és lefeküdt aludni. A király és a királyné nem tudta, mi leányuk bánata, de ha kérdezték, mindig válasz nélkül maradt a kérdés, még beszélni is alig beszélt. A király és a királyné azt hitték, hogy a házasság gondolata zaklatta fel ennyire leányukat, nem is sejtették, mi lakozik a háttérben.

Egyszer csak kopogás hallatszott a trónterem ajtaja előtt, a szomszéd király kért bebocsátást. A király azonnal fogadta az illusztris vendéget, de látta rajta, hogy nagy az ő bánata is. A szomszéd király helyet foglalt, majd belefogott a mondandójába:

–       Drága barátom, nagy az én bánatom! Amint a fiamnak megmondtam, hogy ki lesz a felesége, azonnal kilovagolt a határba, és már két napja senki sem látta, száz katonát küldtem szerteszét, hogy keressék, de semmi, mintha a föld nyelte volna el. Ezért arra kérlek, légy türelemmel, míg a tekergő fiam, Henrik előkerül, s akkor megüljük a nászt.

–       Megértem a bánatod szomszéd, mert az én lányom is olyan lett az esküvő szó hallatán, mint aki nem is itt van a földön. Folyton csak sír, meg alszik, nem beszél senkivel, de minden délután kilovagol, s utána megint csak sír.

A két király és a királyné elszomorodtak a történtek hallatán, némán töltöttek el néhány órát, miközben nagyokat sóhajtoztak. Heléna minden nap új reménnyel telve kilovagolt a nagy fához, hátha egyszer csak megjelenik az ő imádott Henrikje. Így ment ez napról napra, hétről hétre.

Eközben a cigányok faluról falura járták az országot, s nagy sikert arattak a táncolni, írni tudó medvéjükkel. Jól is éltek a cigánykaraván lakói, na meg köztük Henrik. Mindent megkapott, amit szeme-szája megkívánt, csak a szerelmét nem, őt nem tudta feledni, hisz azóta is minden este, miután elaludt, csak arról napról álmodott.

A karaván egyszer egy nagyvároshoz ért, és tábort vert. A gyerekekkel küldték a hírt, hogy estére micsoda mutatvány lesz a főtéren, s elvárnak mindenkit, nőt, férfit, öreget, fiatalt. A belépő egy tyúk lesz vagy tíz tojás, a gyerekeknek csak egy tojás. A mutatványon fellép a táncoló és írástudó medve, Henrik.

Erre a hírre összejött a főtérre a városka apraja és nagyja, még a lámpaoszlopokon is lógtak a gyerekek. A nézők között ott volt a városkában épp vendégszereplő cirkusz igazgatója is. A főtér hamarosan megtelt nézősereggel, mindenki hozta is a tyúkot, a tojást. Ekkor Gáspár, a cigányok vajdája letelepedett a főtér egyik szegletébe, s elkezdte szedni a belépődíjat. Gyűltek is a tyúkok, no meg a tojások, tíz cigányasszony hordta a táborba az állatsereget, meg a rengeteg tojást.

Gáspár, miután a belépőket beszedte, ülőhelyéből komótosan felkászálódott, majd bejelentette a produkciót, melynek színvonalát még az is emelte, hogy egy fiúcska lovagolt be a főtérre a medve hátán. Ezt meglátván a közönség egy kissé hátrébb lépett, mert hát a medve az bizony hatalmas és félelmetes volt. Lajcsi, aki szintén a karaván tagja volt, oly szépen hegedült, hogy az már magában is produkció volt. A medve csodaszépen kezdett táncolni, természetesen Gazsival a hátán. Ez a produkció eltartott vagy fél órát, ekkor a fiú leugrott a medve hátáról, eléje lépett, és mondta neki, hogy írja le a homokba a nevét. Ekkor a medve beleírta a homokba azt, hogy Henrik, a közönségben nagy derültséget okozva, mert a királyt is így hívták. Ekkor a közönségből odakiáltott a cirkusz igazgatója:

–       Ezt a macskakaparást nevezitek ti írásnak?! Különben is, írjon olyat, amit a közönség mond neki!

–       Rendben van – mondta a kis Gazsi. – Tessék csak kérni bármit, az én Henrikem azt is le fogja írni!

–       Mondjuk, írja le azt, hogy cirkuszi bohóc!

A medve elkezdett írni. Leírta a kért szöveget, de még kiegészítette mással is: „Cirkuszi bohóc, aki ezt a szöveget kérte, mert nem hitte el, amit az én barátom, a kis Gazsi mondott”. A közönség hahotázva olvasta az egyébként gyöngybetűvel írt szöveget.

–       Na, kedves uram, meg van elégedve a medve teljesítményével?

–       I-i-i-igen – dadogta a cirkuszigazgató, mert ő még ilyet nem látott, de most már elhitte, hogy ez a medve tényleg tud írni.

A közönségből többen is kiáltottak különböző szavakat, s a medve mind sorra leírta. Ámuldozott is a nagyérdemű rendesen! Az írás is elhúzódott egy fertály órára, ezalatt, Lajcsi húzta a szebbnél szebb zenéket, s amikor befejezte a hegedülést, még neki is dobált a közönség némi aprót. Mikor Gáspár vajda bejelentette a műsor végét, a nézősereg elégedetten távozott a főtérről, hiszen azt kapták, amit vártak, sőt még annál is többet.

A vajda, a medve, a hátán a kis Gazsi, no meg Lajcsi elindultak a tábor felé, hogy kipihenjék az előadás fáradalmait. Már messziről lehetett érezni a tyúkpörkölt illatát, melyet a vajda felesége, Aranka, meg néhány asszony főzött. Már alig várták a vacsorát. Henriknek, a medvének pedig csináltak vagy száz tojásból rántottát, mert ő ezt imádta. Azért is kértek belépőre tojást, hogy Henriknek legyen mit ennie, de most annyi a tojás, hogy egy hétig is kitart. Amint így falatozgatott a cigánytábor népe, megjelent a cirkuszigazgató.

–       Hát te, paraszt, mi járatban itt a cigánytáborban? – kérdezte a vajda.

–       Én azért jöttem, hogy alkudjak a medvétekre.

–       Hallottátok, mit vakerázik ez a paraszt itt-e? Nincs az a lóvé, amiért odaadnám a medvénket!

–       Annyi aranyt adok érte, amennyit még el sem tudtok képzelni.

–       Oszt mennyi lenne az az arany? – kérdezte a vajda.

–       Legyen száz arany!

–       Mennyi? Száz arany? Hogy a hollók vájják ki a két szemedet, mit gondolsz, hogy elkótyavetyélem ezt a nemes állatot?! Ennyit egy hét alatt keresünk a medvével.

–       Na jó, legyen ezer arany!

–       Mennyi? Hogy nem ég le a bőr a pofádról, ennyit merészelsz csak ajánlani, na, kotródj innét a fajtádbéliekhez, te cirkuszi bohóc!

Ám ekkor odalépett a medve, s a homokba írt egy számot.

–       Kétezer – mondta Aranka a vajdának, mert az olvasni nem nagyon tudott.

A medve hevesen bólogatott.

–       Azt akarod, hogy kétezer aranyért adjunk oda a cirkuszi bohócnak?

Henrik megint csak hevesen bólogatott.

–       Jól van, te tudod, mit akarsz, ha menni akarsz, akkor hát menj! De csak kétezer aranyért! – fordult az igazgató felé a vajda.

–       Nos, rendben van, megadom a kétezret a medvéért. De akkor most elviszem!

A cirkuszigazgató leszámolta a kétezer aranyat, majd egy kötelet akart a medve nyakába kötni, hogy azzal vezesse el. De a medve nagyon tiltakozott, és rázta a fejét.

–       Nem kell annak a medvének kötél a nyakába, tudja ő, hogy már nem a miénk, s önnel fog menni – mondta Aranka a cirkuszosnak.

Ezzel a medve elindult a cirkuszigazgató után, s gyakran vissza-visszanézegetett a táborra, de főleg a kis Gazsira, aki nagyon keservesen sírt.

–       Ne sírj Gazsikám! A medve döntött így, és ha akar, majd megkeres téged újra, meglátod – vigasztalta a kisfiát Aranka.

A folytatás a következő oldalon!

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Egy királylány elvarázsolt szerelme.I rész
Az én kedvenc meséim - © 2008 - 2024 - kedvenc-mese.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat